A japán kapcsolat
Hideaki Yanai, becézve Hide, alig látott. Különösen, ha nevetett teljesen eltűnt a szeme. Csak a szemhéja és a pillái bukkantak elő. Márpedig elég sokat vigyorgott. Főleg a saját angol kiejtésén. 1993-at írtunk. Londonban a Davis nyelviskolában találkoztunk először. Több hónapot töltöttünk együtt a közös osztályunkban Allison kisasszony irányítása alatt. Ő volt az első japán kapcsolatom, előtte csak a filmekben láttam vágott szemű embert. Kimondom, barátok lettünk. Azóta találkoztunk Tokióban, Budapesten. És most megint „megfenyegetett”, hogy jön. „Soon”, hamarosan, ahogy írta. A kezdeti morzsalékangolozás után már folyékonyan kommunikál angolul. Nem adták neki ingyen, hiszen még az abc is teljesen más számára. Kandzsit írogat pici gyerekkorától. Tizenháromezer bonyolult írásjel van a hazánknál négyszer nagyobb, sok ezer miniszigetes országban. A tapasztaltak szerint legalább három-négyezret kell ismerni az újságolvasáshoz. Föntről lefelé írnak, azonnal ráismerni egy japán kötetre. Furcsa nekünk a komlóültetvényre emlékeztető jelfüggöny a finoman merített lapokon.
A papírkészítés és a kalligráfia ősi technika a felkelő nap országában. Utóbbival leheletfinom, elkápráztatóan cizellált, könnyen lebbenő alkotások születnek. Semmivel össze nem hasonlíthatóan, igazi japán stílusban. Régóta. Azt nem állíthatom, hogy negyvenezer éve, amikor a négy fő szigetből álló földcsoporton megjelent a két lábon járó emberi lény. Feltehetően áthajózott az ázsiai mainlandról. Mindenesetre jöttek Kínából, Koreából, Szibériából, a Szahalin-szigetekről. Sikerült benépesíteni északról-délre haladva Hokkaidó, Honsú, Sikoku, Kjúsu szigeteit. Nem is akárhogy! Ma már közel százharminc millióan szoronganak arrafelé, ebből hetven-nyolcvan millió Tokiótól Kjúsú-ig a csendes-óceáni partszakaszon él. A túlzsúfolt fővárosban nem ritka a tíz-tizenkét szintes autópálya kereszteződés, a kígyózó embersor – szinte mindenhol. Metrónál, busznál, sport, kulturális rendezvényen, vasúton.
A vasúton annál is inkább, mert azt még a külföldiekkel is meg kell szorozni. A japán gazdasági csoda egyik szelete az általam is kipróbált és agyondicsért Shinkanzen, a rakétavonat. A jelző telitalálat. Ezt onnan is tudom, hogy megboldogult katonakoromban egy páncéltörő rakétát magam is kilőttem a tankunkból és láttam hogyan hasította a levegőt. Na, ilyen a négyféle járattal közlekedő, csúcstechnológiás vasparipa is. (A Kodama megáll több helyen, a Hikari csak a nagyobb városoknál, a Nozomi a leggyorsabb és legdrágább, a Cubame Kjusún süvít.)
A süvítése viszont hangtalan és nem romboló. A 270-es átlagtempót néha 320-ra emelte a masiniszta, akkor sem éreztük másként, csak a minden kocsi végében látható kijelző mutatta a sebességnövekedést. No meg persze a tény, hogy minden külső tárgy elsuhant mellettünk, miközben hajszálpontosan értünk az összes célállomásra. Van egy helyi bonmot is erről. Megosztom. Két japán üzletember beszélget a vonaton. Mennyi az idő? – kérdezi az egyik. A másik kinéz az ablakon, látja, hogy éppen Oszakába érkeztek. 9.27 – feleli, anélkül hogy órát látna. Ez van a menetrendbe vésve évek óta. Talán csak bulvárlapi kacsa, de nem hihetetlen, hogy harakirit követett el az egyik Shinkanzen vezető, mert öt másodpercet késett és a szerelvény túlcsúszott néhány méterrel a megálláskor. Fehér vonalak jelzik ugyanis az önműködő ajtók pontos helyét, ott kell a peronnál passzolni a nyílásnak. Éppen ott, ahol állnak már előre az igen fegyelmezett, egy perc alatt beszálló japán ingázók. És még egy apróság. Ha megérkezik a célállomásra, nem fordítják meg a vonatot. Egy gombnyomásra az összes lábzsámolyos ülés automatikusan megfordul, visszafelé fog nézni. Újra a menetirány szerint. Mindig így közlekedik. Gondolom biztonsági és komfort okokból.
Sok millió szigetlakó ingázik, órákat töltenek közlekedési eszközökön, például egysínű mágnesvasúton. Nem ritka a 60-120 perces utazgatás. Hide 6.45-kor indul külvárosi lakásából, hogy kilencre biztosan beérjen az egyik elektronikai vállalathoz. Szakszervezeti vezető. A cég állta a viktóriás nyelvtanulását is. Sokszázezer forintnyi jent keresett akkoriban és napjainkban is. Elköltenie nem nehéz, mert a statisztikák szerint is az ikebana hazája, azon belül, az utcanév hiányos Tokió az egyik legdrágább pontja a világnak. Az ingatlanárak, az életköltségek a csillagokban. Csak apró példa erre. Az általam is megtekintett és kellően sokkoló kapszula hotelekben egy éjszaka tizenöt-húszezer forint személyenként. Mi ebben a drága? Ha valaki ezt a „hotelt” meglátja, tudni fogja. Képzeljünk el egymásra helyezett műanyag koporsókat, amiben minitévé is van az ágy végében. Más már nem fér el. Csak bekúszni, befeküdni lehet a kapszulába. Ha valaki fel akar ülni, ne tegye! A feje bánja. Az európaiak, akik meg merték kockáztatni klausztrofóbiájuk ellenére, mind hematómás fejjel másztak ki reggelente. A bevert fejűeknek ráadásul még felfelé is kell mászni, mert függőlegesen két sorban helyezkednek el a „hotelcsövek”. A fel-, majd kimászó űrlények a folyosó végén levő közös zuhanyzót használhatják, ha ki akarják nyújtóztatni elgémberedett testüket. Javaslom, inkább kerülje a magyar ember, semmint próbálja ki ezt az igazán japán specialitást.
A szigetlakók persze általában kisebbek, alacsonyabbak, mint az európaiak. Különösen nem vetekedhetnek a tejivó, sajtevő hollandok magasságával. Nem is hallottunk még japán kosárlabda válogatott olimpiai aranyáról. Ám a sportokban jártasak, főleg a küzdőkben. Sorolom a sztárokat: kjúdó (íjászat), kendó (botozás fejvédő rostban), karate, aikidó, dzsúdó, szumó. Talán a szumó számunkra a legegzotikusabb, ezért elmondom, hogy a bőséges termésért való fohászkodás rejtett értelmű rítusaként indult. Nem véletlenül sót és áldozati szakét hint a legyezővel jeleket adó bíró (gjódzsi) a játék kezdete előtt a döngölt agyagú, négyszög alakú ring talajára. A két, tizenöt éves korától erre készülő, másfélszáz kilós góliát ágyékkötőt és vékony övet visel, semmi mást a tizenöt napig tartó tornákon. Tokióban például januárban, májusban és szeptemberben veselkednek egymásnak. A hagyományok szerint a májusira mindig ellátogat a császár is személyesen. Tízezer honfitársával együtt tapsolva drukkol a körből kibillentésért vagy ledöntésért – a tízezres stadion díszpáholyából. Sem ő, sem más nem ehet közben, vakuval nem fényképezhet. Ha netán ellátogat valaki a versenyek között a szumó múzeum mellett valamelyik edzőterembe (dodzsó-ba), akkor ott zajongani sem lehet, nem zavarhatók a jövendő bajnokok (jokozunák) az elmélyült, lábdobbantós felkészülésben, a 48 fogás gyakorlásában.
A kendó (kard útja) a szamuráj kardozásból ered. Ám már nem éles acélkardokat, hanem bambuszrudakat használnak a párbajban. Azzal is remekül odasújthatnak a kipárnázott védőruhával, sisakrostélyos fejvédővel burkolt testre.
A kjúdó, az íj titkát rejti magába. A majdnem ember nagyságú kecses íj feszítése nem is annyira sport, inkább vallási rituálé. Zen buddhista alapú és használati lényege szerint az elme és test összhangját szolgálja.
A karate jelentése „üres kéz”. Szépen megfogalmazza, hogy a lexikonok szerint 1922-ben Okinaváról indult mozgás, lelki és fizikai edzés (amelyben van rúgás, ökölcsapás, ütés és annak hárítása) az önvédelmet szolgálja.
Az aikidó a kiegyensúlyozott lélek útja, amelyben a gyorsaság, az erő, a lelki tudatosság és a fizikai hajlékonyság játsszák a vezető szerepet.
A hazánkban is aktívan művelt dzsúdó önvédelmi fogásokat, megragadásokat, dobásokat tanít. Ezzel szemben a nindzsa harcosok sokkal inkább támadnak. Már kezdetektől a tolvajkulcsos lopás volt a fő céljuk, emellett kiválóan kémkedtek és bérgyilkosként sem vallottak szégyent. Rendkívül kreatívan művelték az összes jogellenes cselekedetet, így például összecsukható tutajt, kardot elrejtő ruhát is szerkesztettek. Legveszélyesebb találmányaik közé tartozik a nindzsa filmekből megismert harminc féle dobócsillag (surike), ami végzetes következményekkel járt a célszemélyre nézve. Ma már csak bemutatókat tartanak, semmint életüket kockáztató feladatokat hajtanának végre. A nők rózsaszín, a férfiak teljes fekete szerkóban adják elő felettébb látványos show-jukat.
Ezek után már kézenfekvően kihagyhatatlanok a szamurájok. Az utolsó szamuráj című hollywoodi alkotásból megtudtuk, hogy Tom Cruise volt a legeslegutolsó harcos, akinek teste kb. ötszáz lövedéket (kevésbé műveltek szerint golyót) bírt el. Apró lábhibával túlélte az összes lövést. Gondos, szerelmes női kezek simogató ápolása után felépülve már letette a kardot. Az acélkardot, sőt kardokat. Mert 1600-tól kettőt is hordtak maguknál. Egy hosszút és egy rövidet.
Egyébként nem los angelesi, hanem japán források szerint 1868-ban múlt ki a szamurájság és Szakjgó Takamori volt a tényleg utolsó, aki 1877-ben tért át az örök vadászmezőkre.
Sokáig élt a szamurájság, hiszen a történelmi források szerint már a IX. századtól a sógunátus (katonai diktatúra) köréből kerültek ki a császárhű, feltétlen lojális birtokvédők. Akik aztán úgy beöltöztek, hogy egy négyzetcentiméter szabad testük sem maradt. Két bikaszarvas sisakjuk, arc-kar-comb-lábszárvédőjük és mellvértjük mindent eltakart, még anyjuk sem ismert rájuk. Hozzájuk kötődik a rituális öngyilkosság „szertartása”, a harakiri (más néven szeppuka), a hasfelmetszés.
Ha már a vágásoknál tartunk, ide kívánkoznak az ujjhiányos jakuzák felemlegetése. Oszakából tolvajokként, szerencsejátékosokként indultak. Napjainkra a szinte az egész hátat beborító tetoválású gengtagok szervezett fegyvercsempészetből, prostituált futtatásból, védpénzes zsarolásokból tartják fenn magukat. Az egyébként a statisztikai adatok szerint 65%-os felderítési eredményességgel, nem éppen szuszmákolva dolgozó, kavilifikált japán rendőrség kemény háborút vív a bandák ellen és már nem csak Oszakában.
Békésebb témákra evezve, beszéljünk a parkokról, kertekről, ikebana virágkötészetről. Érdemes. Ha valami nagyon szép Japánban, akkor ezek oda tartoznak. Mindenki ismeri a gyertyatartós, mécseseket kecsesen felmutató apró kőkalitkákat, amelyek kibukkannak az ezerféle bonsaiból. Olyannyira népszerű ez a stílus, hogy családi kertünknek is van külön japán szekciója. Nem maradhat el a száraz kő, a sziklasarok, a koi pontyos, szerelmesen kuruttyoló békás tavacska liliommal, kőlámpással, csavartan metszett bukszusokkal, bambusznáddal. Megsúgom, még japán cseresznyefánk is volt. Pompázott („hanami”-zott) minden áprilisban egészen tavalyig. Ám rájöttünk, hogy olyan rövid életű és utána annyi levelet kell összeszedni, ami egy méhecske csapatnak is dicséretére válna. Elbúcsúztunk tőle virág feletti meditálással, helyébe fügefát ültettünk, amely már idén hozza első terméseit. És nem hullik eszeveszetten!
A szinte művészi szintre emelt parkokban, virágkertekben írók, költők, zenészek, színészek, filmrendezők is relaxálnak. Hazánkban is jól ismeri minden zeneértő a Kodó dobegyüttes mellett Kobajasi Ken Ichirót, aki az első magyar karmestervesenyen tűnt fel és a kapcsolat azóta is él vele. Nemrégen Pécsett is vezényelt a Kodály központban.
A parkba járó színészek szinte kizárólagosan férfiak. Ugyanis a hagyományos nőszerepeket is féfiak adják elő. Mindenekelőtt a sokszereplős, helyi sztárokkal megtűzdelt Kabuki színházban. Hát mit mondjak az előadásról? Összehasonlítva a hagyományos kínai operával ez egy fokkal jobb. De ne várjon európai ember katarzist. Még egy grádiccsal feljebb van a bábműsor, ahol a bunraku nevű 120 centiméteres, faragott fejű bábokkal, dob és furulyaszó mellett adnak elő, narrátoros történeteket. Újabb szint a gésák könnyed, tipegős tánca.
Bizonyára az 1998-ban elhunyt híres rendező-forgatókönyvíró, Akira Kuroszava is szerette a léleknyugtató parkokat. Ezt abból gondolom, hogy egyik kedvenc mozifilmem, a Derszu Uzala tele van belső szépséggel, nemesen szép gondolatokkal. Ugyanez mondható el Macuo Basó (1644-1694) lírájáról. Ő teremtette meg a haikú rímtelen formáját és keltette fel például Kosztolányi Dezső (mint fordító) érdeklődését.
A parkokhoz és kertekhez hasonlóan a japán házak is kifinomultak. A hagyományos minkában fakaretes, elhúzhatós tolóajtókat (sódzsikat) láthatunk, amelyben a rizspapír belseje megengedi a fény beszűrődését. A napfény rásüt a tatamira helyezett alacsony asztalra, a köré helyezett párnákra, az ülőkékre. Több buddhista lakban családi oltárra is jut a fényből. Kerámiák, szobrocskák, fafaragások, lakkfestéses dobozok, lágy, virágmintás selymek, tollheggyel rajzolt, festett képzőművészeti alkotások, ikebanák („friss virág”-ok) minden szegletben megbújnak. A házon kívül szembetűnő a nádcserepes, alkalmanként bonyolult, de annál látványosabb nyeregtetős fedés.
Visszakanyarodva a néhány parkkal, kerttel maga is bíró Tokióra, ami a szomszédos és szinte már egybefolyó kikötővárossal, a nyolcmilliós Yokohamával kb. harminc milliós, nem kápráztatott el. Meglepő, hogy ilyen gazdagságú, fejlettségű államnak és fővárosának nincs markáns jelkép épülete. A modern épületeket is inkább külföldi építészekre bízzák, de ők sem tudtak igazán figyelemfelkeltő, szimbolikus alkotást produkálni. Az idegenforgalmi prospektusok a pirosra mázolt tokói tornyot emelik ki, ami igen szerény kistestvére a párizsi Eiffel-toronynak. Inkább ne is ejtsünk erről több szót, térjünk át a sintó szentélyekre. Azok legalább évszázadok óta masszívan mutatják a keleti szépséget, a varázslatos díszítőművészet erejét.
Szóval, a sintoizmus a japánok körében népszerű vallás, mégpedig a buddhizmus mellett. Sintó=istenek útját jelenti, mivel szerintük az istenségek (kamik) minden élőben és tárgyban ott rejtőznek. Az ő egyszerűségükben megfürödve, megmártózva megtisztulhat a lélek. Ehhez képest a sintó szentélyek igen gazdag díszítésűek, remek építészeti alkotások. A bejárati ajtó fölött egy simenava csavar függ, ami rizsszalmából készül. Ez tartja távol a gonoszt, a rossz szellemet, a betegséget. (Családi házak ajtaja fölött is előfordulnak.) A hívők harangkötelet húznak a szentélyben, pénzt dobnak egy kádba vagy ládába. Hármat tapsolnak, majd megidézik az isteneket. Nem ritka közben a varázsszöveges cetlikkel bélelt talizmánok szorongatása, amelyek elősegítik az egészséges utódnemzést, világra jövetelt és a balesetmentes közlekedést.
A buddhisták imamalmos szentélyekbe vagy páratlan szintű, általában három-öt emeletes, Buddha relikvitákat tartalmazó pagodákba járnak elmélyülni, meditálni.
Láttunk feltűnően piros sapkás és partedlis Dzsizó-szobrokat, amelyek a szenvedőket, beteg gyerekeket és a várandós asszonyokat védik. A piros szín a vesztett vért jelképezi. Maguk a szenvedő anyajelöltek kötik fel a nyakszalvétákat.
Sajnos sem a kamik, sem Buddha, de még a Dzsizó szobrok sem mentették meg Japánt a XX. század egyik vértől iszamos szörnyűségétől, a második világháború lezárásához vezető, Pearl Harbor 1941-es japán megtámadásának revansaként is felfogható, atombombás támadástól. Mindenki tudja a világon, hogy az Enola Gay 1945. augusztus 6-án és 9-én ejtette ki végzetes terheit Hirosimában, illetve Nagaszakiban. (Azért éppen arrafelé, mert a hírszerzés szerint ott nem voltak amerikai hadifoglyok.) Előbbiben meghagyták a kiállítási csarnokot mementóként. A dóm csontvázszerű acélfélgömbje örök felkiáltójel az emberiség számára. Az első amerikai elnök Barack Obama volt, aki 2016 május végén ellátogatott a többszáz ezer ember életét elvevő és testi épségét károsító borzalom helyszínére. Valamint a két és félmillió japán áldozatra emlékező Jaszukuni szentélybe. Bocsánatot ugyan nem kért, de békefelhívást közzétett.
A japán-amerikai kapcsolat egyébiránt töretlenül harmonikus, sok-sok momentumban utánzás, amerikás stílus felkapás érződik. Például már a legnépszerűbb sport a baseball és szárnyal a golf. Emeletes zárt helyeken, fülkékből ütögetnek egyetlen zöld füves pályára – a város közepén. Hide még a tanteremben is a szabályos golfütő tartást és lendítést gyakorolta. Imitálta, mert nagy semmi volt a kezében, azt szorította marokra. Már akkor észrevettem, hogy játékosak a japánok. Az 1964-ben nyári olimpiát rendezett (és 2020-ban ismétlő) Tokióban meg is bizonyosodtam erről. A Disneyland látogatása, a képregényes manga, az óriáskerekek, imax mozik és nyári tűzijátékok mellett a pancsikót kedvelik. Mi a csuda ez? Korábban sosem hallottam róla.
Nos, apró acélgolyók rohangálnak egy félkarú rablóra emlékeztető ember magasságig álló, színesen vibráló masinában. Aki ügyesen nyomogatja a gombokat, jutalmul újabb acélgolyókat kaphat, amelyeket a játék végén visszaválthat pénzre. Szerencsejátékról nem lehet szó, csak a vásárolt acélgolyókat játszhatja el valaki, illetve kaphatja vissza a maradékok értékét.
Köztudott, hogy milyen hosszan, sokat (és lelkesen, a reptéri hivatalnokok például ügyfélért integetve, szinte könyörögve) dolgoznak a japánok. Hide is általában este tizenegy órára ér haza naponta. És láss csodát! Néhányan ezek után is beülnek pancsikózni. Valamikor hajnalban ténferegnek haza a gyékényfekvőhelyes paneljükbe, hogy másnap reggel ismét munkába mehessenek. Persze ott vannak a hétvégék, paradicsomi idők a pancsikózásra. Van aki egész vasárnapját ott tölti az óra és napfény nélküli gépbarlangokban. Legfeljebb néha könnyítésre surrannak ki a függőtársak között, mégpedig a melegített, váltott nejlonnal fedett wc-ülőkékre. Az is minőségi, mint általában minden Japánban. A szolgáltatások minősége osztályon felüli. Mindehhez társul a humán erőforrás lelkesedése, mindenek feletti segítőkészsége. Kérdeztük az egyik fehér kesztyűs szállodai boytól: hol van a legközelebbi gyógyszertár? Három kollégát azonnal magához hívott, halk tanácskozást tartottak, majd egyikük előzékenyen elénk mutatott és jelezte, hogy el is kísér minket a közösen kiókumlált patikába. Így is történt. Fehér kesztyűs felvezetéssel toppantunk be a patika tisztaságba.
A tisztaság, a rend az egész országot jellemzi. Senki nem fog találkozni csikkel, szemétkupaccal, eldobott colás üveggel, graffitivel, zacskóval sem a köztereken, sem épületeken belül. A padlóról enni lehet. A kérdés persze, hogy mi ajánlott a konyhából. Mert a tradicionális japán ételekhez nagy önfegyelem és kíváncsiságvágy kell. Ötven turistából negyvennyolc csak belekóstolt a tofuleveses tálba, az algás mütyürökbe. Többen átsétáltak inkább a szemközti Kentucky Fried Chickenbe vagy a McDonaldsba. Jó, ne túlozzunk! Vannak fogyasztható japán csemegék. A sor elejére a szusi és testvére a szasimi kívánkozik. Már nálunk is külön bárok vannak ezekre. Többen élvezettel aprítják az algalevelet és főzik bele a rizst, uborkát, a vasabis (zöld vizitormás) rákot itthon is. A második helyre a futószalagos, pálcikás éttermekben is kóstolható tempurát teszem. Forró zsírban, olajban megsütött palacsintatészta panír öleli a zöldségeket, húst, ami éppen kéznél van. Tököt, uborkát, paradicsomot, rákot, gombát, mogyoróhagymát, halat. Hopp hal! Nyersen imádják. Hide engem is megkínált, megkóstoltam, semmi gond vele, mintha kevésbé ízesített lazacot ennénk. Ugyanígy nem lett semmi bajom, ellenérzésem a szezámszószós vagy csilipaprika-olajos szárított tintahaltól, osztrigától, sült angolnától, sós szilvától, szójaszószós medúzától. Nem bírtam és azóta sem bírom a miszo leves ízét. Már a gondolatától is borzongok. Nem tudom milyen lehet belemélyedni a tengeri sün petefészkébe (uni), elkerült engem ez a gasztronómiai ínyencség. Mint Ázsiában általában, itt sem erős a desszert kínálat. A gyümölcsök, globális jégkrémek mellett a szuikansuku-t azaz datolyaszőlővel, vörösbabbal töltött süteményt tudom megemlíteni.
A tenger gyümölcseiről jut eszembe az a szomorú tény, hogy tudományos kutatás ürügyén többezer bálnát fognak be (durvábban mondva mészárolnak le) évente a japán halászok. Valójában azonban – a környezetvédők adatai szerint – sokkal inkább luxuséttermek gazdag, ínyenc vendégei tányérján landol, semmint kutatóbázisokon az egyébként tényleg finom bálnahús, melyet Izlandon és a Feröer-szigeteken volt szerencsém legálisan ízlelgetni. A szövete a marhahúsra emlékeztet, de attól lágyabb. A japánok mielőtt falatozni kezdenek „itadakimasz”-t = jó étvágyat kívánnak, ami „alázatosan elfogadom” jelentést hordoz.
A marháról meg az ötlött fel bennem, hogy létezik Japánban is egy minőségi marhatenyészet. A Kobe marhahús (más néven wagyu) világszerte ismert, kedvelt. Olyannyira, hogy a pesti Nobu-ban is a mester ilyet árul aranyáron, mint ahogy a new-yorki Nobu-étterem is. Nemrégiben fővárosunkban két helyen is teszteltem a négy, világban „menő” marhahúst. Egymás mellett hozták ki az azonos technikával és sütésmélységben készített argentin angust, az amerikai omahát, a japán kobét (wagyut) és a magyar marhaszeletet. Sajnos ez volt az eredmény sorrend is. És nem csak én állítom, mint egyszerű, laikus vendég, hanem a szakírók, a magyar gasztrobloggerek is. Hogy még nem érték el húsmarháink a világszínvonalat, kénytelen az immár öt Michelin-csillagos éttermünk is külföldről beszerezni a steak alapanyagot.
Az étel mellé mit isznak a japánok? A (rizsből készült) szakét vágja rá mindenki. Minicsészékben szervírozzák, aranyáron adják azt is. De legalább használ. Üt, mint a kendó harcos. Sört is gurítanak (például az arany retek tetejű Asahi gyár termékét vagy a Szapporót), a bort importálják. Ilyen esős, földrengéses talajon nem virul a szőlő, legalábbis nem villányi-tokaji módon.
Mindenesetre: Kampai! Egészségedre! – kiáltják, amikor húzásra emelik a szakés vagy Suntori whiskey-vel töltött kiscsészét. Picivel hosszabb a csészéje a teának, aminek aztán külön szertartása született a Kínából való behozatalát követően. Bemutatót tartottak nekünk is. Megtudtuk, hogy a maccsa egy mellékterméke a teafőzésnak, amit kis cukorkával együtt mindenki megízlelhet templomokban, teaüzletekben. Nem tévesztendő össze a mochival (mocsival), a nyúlós rizsgombóccal. Ennek újévi ünnepi falásából még országos versenyt is rendeznek. Tragikusat alkalmanként. A Japan Times és az Aszaki Szinbun is megírta, hogy 2003-ban három fiatalember torkán akadt meg a ragacs. Az istennek sem akartak lecsúszni a galacsinok, a gyors orvosi beavatkozás sem tudta őket megmenteni a fulladástól.
A szakét és a teát néhány exkluzívabb helyen kimonós hölgyek szervírozzák. A feleségem is vett magának egy pirosas, virágos, esernyőmintás kimonót, rajta az obival, az elmaradhatatlan övvel. Kisétált vörös hajával, fehér bőrével újdonsült köntösében az utcára és egész Kyoto megállt. Az idős japán nénik-bácsik először megdermedtek a látványán, majd kitört belőlük a csoportos nevetés, miközben újjal mutogattak a vörös-fehér-piros kombinációra. Ilyet még nem láttak és szórakoztatta őket. Sosem felejtem el az éles kuncogásukat. Arrébb álltak iskolás fiatalok is, ők már csak mosolyogtak.
A fiúk sötétkék-fekete öltönyükben, fehér ingükben, a lányok szokásos (libidóellenes) fehér-zöld-barna-fekete majdnem térdig érő zoknijukban, magas szárú, fehér vagy színes sportcipőjükben, a sötét egyen szoknyájukban, fehér blézerükben, nyakkendőjükben, sokszor szájmaszkkal. Még lehet belőlük is kimonós gésa. Az „Egy gésa emlékiratai” című filmből megtudhattuk, hogy évszázadokon átívelő „intézményről” van szó. Társalkodó, szórakoztató, kultúrában, művészetekben, zenében, irodalomban jártas hölgyekről beszélünk, akiket évekig tanítottak illemre, viselkedésre, testtartásra, mozdulatokra. (A „geikó=művészetek gyermekei”-ből ered az elnevezés.) „Mi kell a nőnek?” tanórák helyett „mi kell a férfinak?” kurzusokban vettek részt, tapasztalt gésák útmutatásaival. No és persze ott volt a mizuage kérdése. Mennyit ért a gazdag mecénásnak? Mit gazdagnak, ne szerénykedjünk, a leggazdagabbnak, a legtöbbet ígérőnek az első éjszaka joga? A licitálás hagyománya már eltűnt, ám vannak még mindig irányított kapcsolatok, párválasztások és tavasszal, ősszel nyilvános gésa táncbemutatók.
Hide már szabadon választott, bemutatta Budapesten Hirochot, a törékeny, madárcsontú nejét, aki szintén keményen és hosszan dolgozik, még szombaton is. Ám a japánok szerint a nők legfőbb dolga és felelőssége a gyermekek szülése, gondozása, felnevelése, a velük való kapcsolat. A szigorúan zárt szigeti közösségbe nem engednek idegen géneket, nem jellemző a japán nők más nemzetbeliekkel való kontaktja sem rövid, sem hosszú távon. Jól megvannak magukban. Inkább ők próbáltak kimozdulni a szigetcsoportról és szárazföldeket hódítani. Történelmükben igencsak előfordultak véres (nem éppen kesztyűs kézzel végrehajtott) hódító háborúk Madzsúriában, Koreában, Thaiföldön. A második világégés óta nem mozdultak ki, házon belül igyekeznek szorgalmasak lenni. Inkább gazdasági külsikerekre törekednek, ami eredményes is. Gondoljunk csak a (balkormányos) Toyota, varrógépgyártóból kinőtt Suzuki, a napfényistenes Mazda, az 1946-ban alapított Honda, a hegyekre is felmászó Subaru, a három gyémántos Mitsubishi és a Daihatsu, Nissan (évi tízmilliós termelésű) autógyárakra, a japán elektronikai termékekre, köztük a Sonyra, Toshibára, Hitachira, hogy csak a legnagyobbakat említsem.
Miközben a metrón kívül igyekeznek módfelett udvariasak lenni, a sokszor elfojtott energiákkal, talán az is kimondható, hogy dühvel is birkózó japán férfiak. „Konicsivás” üdvözléskor enyhén meghajolnak, a kapott névkártyát „arigato”=köszönömmel átveszik, közepénél két kézzel szorítva tanulmányozzák. Illik megjegyezni a partner nevét, titulusát és nem ildomos lekerekített sarkú kártyát gyártatni, mert az a gésákéra emlékeztetne. A nevek vizsgálatakor feltűnt, hogy náluk is a családi név az első tag és a „keresztnév” a második, csakúgy, mint nálunk. Koreában, Kínában ugyanez a helyzet. (Az idézőjelet azért használtam a keresztnévnél, mert a XVI. században elkezdték üldözni a keresztényeket, 1614-ben meg be is tiltották a vallásgyakorlásukat.)
Japánból indult el a tamagotchi, kiejtés szerint tamagocsi őrület is. A házi virtuális kedvenc, az elektronikus mütyürke lehetett emberke, állatka, pokémon, mindegy, csak szerethetően játékos legyen. Közel százmillió darabot adtak el belőle és nem csak Tokió Ginza shopping utcájában. (Dunaszekcső élelmes helyi vállalkozója, a szintén tréfás kedvű étteremtulajdonos még tamagocsi temetőt is nyitott a telekvégi löszfalában.)
A repülőgépről is megcsodált felkelő nap által beragyogott ország persze nem csak Tokióból és környékéből áll. Shinkanzennel elrepültünk a rizsföldek, kénes hőforrások, vulkánok, vízesések, tavak, feszített hidak mentén elsőként Narába, az ősi fővárosba, mely a VIII. században virágzott. Ott is találtunk egy kedvünkre való üstös-füstös buddhista szentélyt. A Tódaidzsi parkjában első látásra kedves, pettyes őzikék fogtak közre minket. Második látásra már inkább szemtelennek és harapósnak tűntek. Főleg, ha valakinek kezében, szatyrában ételt szimatoltak. Ép bőrrel sikerült kikecmeregni, átsétálni a világ legnagyobb, aranyszarvacskás tetőszerkezetű faépületében felállított 16 méteres óriásbuddhához. Hátára még két tekintélyes rácsos ablak is ráfért, amiből rájöhettünk, hogy belül üreges a bornzból öntött monstrum.
Következett a másfél milliós Kyoto, a gésa központos, karaokés Gijon negyeddel, de legfőképpen az 1300-as években épült Aranypagodával (Kinkakudzsi). Ha valami megmarad az utazóban Japánból, akkor ez biztosan közéjük tartozik. A díszhalas tóban tükröződik a háromszintes csodapavilon képe, amelynek napfényben úszó mesés szépségének ecsetelésére nem vagyok alkalmas. Csak gyengíteném az értékét hiányos leírásommal.
A szintén kyotói Nidzsó kastélyból annyit merek megkockáztatni, hogy fülemüle padlója van. Az meg mi a csuda? A gondosan lerakott padló alatti szögek és kapcsok egymáshoz dörzsölődve éles hangot adnak. Mintha fülemülék énekét hallanánk. Azért, hogy halljuk az érkező lépegetését.
Harmadikként Nikkóba ugrottunk be egy szelíd őszi délutánon. Nem fogják kitalálni mit néztünk meg ott. Egy sintó szentélyt! A csoportosan szervezett útunkon a Tosógú az ikszedik volt, mivel akkor már nem tudtam számolni és figyelni sem. Arra emlékszem, hogy a sudár ciprusok árnyékában három majom fogadott a kapunál. Az egyik a szemét, a másik a száját, a harmadik a fülét fogta be és fából faragták őket. Ugye ismerős? Nem látok, nem beszélek, nem hallok, „abból nem lehet baj” bölcsessége, „nem töri meg a lelki nyugalmam” szimbolikus ábrázolása.
Osakaban már nem is merem mondani, hogy végre láthattunk egy japán szentélyt. Arra nem, de a lebegő kertre és obeszervatóriumra azért emlékszem. Aztán ott volt még a Universal filmstúdió szórakoztató parkja, amivel Los Angelesben is meglepheti magát a turista.
Emlékképeim vannak még a cinóbervörös torii kapukról, köztük az Ashi-tavi lebegőről. Éppen vízszegényes időben érkeztünk, így a lábai barnásan kandikáltak ki a talajból. Az élénk karamazsin vörös fölseje és rajta a feketével mázolt feliratok messziről láthatók, beleég az ember memóriájába.
Kihagyhatatlan Japán legmagasabb pontja, a Fuji hegye. Itthon azt hihetjük, hogy filmeket és fényképezőgépeket gyártó cég húzódik meg a zöld reklám mögött. Valójában a japánok szent hegye. Rajta keresztül is kontaktban vannak az isteneikkel. Hósipkáját néhány pillanatra láthattuk, mert éppen ködös, felhős, padlizsánlila felleget kaptunk el. Pónilovak cipelik fel a fáradt világjárókat az alvó vulkán lábától. Bár nem tudom meddig. Nem hiszem, hogy a 3.776 méteres csúcsig, amelyet a japánok Fudzsiszan névvel magasztalnak és amely kb. nyolc-tízezer éve tört ki utoljára.
A japán vidék foltos-foszlányos felmutatása után álljon itt még néhány életkép. Példának okáért az esküvői ruházat. A fess vőlegény családi címeres fekete zakót (haorit), szürke szoknyás alsót, fehér cipellőt vagy papucsot, kezében fehér legyezőt hord. A fekete fénylő hajú, sokszor teknőspáncélos vagy elefántcsontos hajtűvel rögzített kontyos menyasszony fehér magas kalapot, süveget visel a fején, testét földig érő hófehér vagy színes selyem kimonó fedi, melynek hátfelén, a derékrészen párnaszerű kidomborodás (mint apró hátizsák) díszeleg. A speciális papucshoz sajátos zokni illik, mégpedig a tabi. Elválasztja a nagylábujjat a mellette levőtől, így aztán a lábbeli stabilan tartja a lábfejet. Létezik egy geta nevű, gésák által viselt fapapucs is, ami már ránézésből is szörnyűségesen kényelmetlen lehet. Egyenes fatalpához alul két fadarab illeszkedik és ujjközes a bőrpántja. Ezt is hasított zoknival használják. Állítólag azért kedvelt, mert könnyű a belépés-kilépés.
Az ujjközes papucsot és a tabit előszerettel hordják a barna-delfinszürke köntösös, kúpos riszszalmakalapos koldusok. Akik meglepően elegánsan, szinte szoborrá merevedve állnak naphosszat a járdaszélen, két kezükkel ölelve egy kis fatálacskát, amibe az adományokat tehetik a támogató hívők.
Láttunk hordozható szentélyt is, amelyet főleg macuri ünnepén vesznek elő. A robusztus férfiak által évszázadok óta cipelt sintó alkalmatosság az ember és istenei kapcsolatát jelképezi. Elősegíti a megtisztulást, csakúgy, mint az ünnepi versenyek, tűzijátékok, íjlövések. Létezik egy gereblyés ünnep is. Minden novemberben rendezik meg az egyébként három nagy egyetemmel (Meiji, Csúó, Nihon) is büszkélkedő Tokióban. Legfőképpen azért, hogy a megvásárolt díszes, színes gereblyékkel mindenki össze tudja kapirgálni a pénzecskéjét például a borsos egyetemi tandíjaka.
Szapporóban, Hokkaidó sziget fővárosában, ahol téli olimpiát is rendeztek 1972-ben, a februári Juki macuri ünnepségen hóból és jégből faragnak szobrokat.
Varázslatos élmény lehet a májusi kormoránhalászat a Nagara folyón, Gifuban. Esténként, lámpa- és fáklyafénynél idomított kormoránok kapják el a felbukkanó, veszélyt nem sejtő halakat.
Távol-keleti mondandóm zárásaként, napnyugvásként elmondom, hogy Hide barátom nyolc éve járt Budapesten. Találkoztunk, jókat ettünk, ittunk, barangoltunk együtt magyar módra. Szajorana, viszontlátásra mondta a búcsúzáskor. És komolyan gondolta. Keep in touch! – tette hozzá. Maradjunk kapcsolatban. És ezzel sem tréfált. Tegnap megint küldött egy levelet, hamarosan újfent érkezik. Talán ezért is írtam meg pont most a beszámolómat. Az ő tiszteletére.
Éppen 23 éve él a japán kapcsolat. Legalább egy cseresznyefa virágos karácsonyi lapot minden évben kapok tőle.
Lejegyezte Hide tiszteletére,
Fenyvesi Csaba 2016 júniusában
Fotók: Fenyvesi Csaba (kivéve a szumó birkozót és a japán kertet, melyek forrása a Wikipédia)
Fenyvesi Csaba A világ különleges országai, szigetei című könyve megrendelhető a Kódex Nyomda Kft-nél.
kodex@t-online.hu
Ár: 3.890 Ft
A pécsi egyetemi docens-ügyvéd-tudományos kutató kiválogatta az utóbbi öt év célpontjait. Azokat igyekezett – a szokásos turista-bédekker szemüvegen túlmenően – jogászi-közgazdászi-kriminalista látószögből is bemutatni.
A kiválasztott helyszínek: Azerbajdzsán, Azori-szigetek, Bahrein, Belarusz, Brunei, Burma (Mianmar), Feröer-szigetek, Fülöp-szigetek, Észak-Ciprus, Grönland, Grúzia, Hongkong és Makaó, Irán, Kambodzsa, Katar, Kazahsztán, Kirgizisztán, Korea, Korzika, Kuvait, Laosz, Libanon, Maldív-szigetek, Mauritius, Mongólia, Nepál, Omán, Örményország, Seychelles-szigetek, Sri Lanka, Szardínia, Szaúd-Arábia, Szíria, Tadzsikisztán, Tajvan, Türkmenisztán, Üzbegisztán, Vietnam, Zöld-foki szigetek.
