Pápua Új-Guinea – A pápuák földjén
Mint egy hatalmas madár… Afféle tyúkidomúnak tűnik, van feje és farka, s ha alaposabban szemléljük, talán lába is. A feje – ahogy régebben a hollandusok stílszerűen elnevezték, a Vogelkop-félsziget – a farkától olyan messze van, mint Makó Jeruzsálemtől… Vagy is óriási szárazulat, Földünk második legnagyobb szigete. Megközelítőleg akkora, mint Anglia és Franciaország együttvéve. Bár különlegessége méretével egyesen arányos, hírnevét mégis titokzatosságának, félelmetességének, többnyire érintetlen természeti tájainak és a lakóihoz fűződő legendáknak köszönheti. Ez ugyanis a pápuák szigete, azaz a göndör hajú embereké – ahogy a XVI. század elején arrafelé hajózó portugál Jorge de Menezes elnevezte őket. Olyan vidék ez, ahol a piacokon máig árulnak kőbaltát, legfeljebb – tekintettel a szigorú törvényekre – egy funkcióval csökkent az alkalmazhatósága; ahol az egymás szomszédságában élő népek nem értik egymás szavát, ahol a pénzforgalom alig pár évtizede honosult meg; és ahol a fehér ember megjelenése máig ritkaságszámba megy. A szigeten két ország osztozik: a nyugati része Indonéziáé, a keleti felét az 1975. szeptember 16. óta független pápua állam birtokolja. Hasonló kultúrkör, eltérő újkori történelem.
Pápua-Új-Guinea első utazásunk idején, 1990-ben sem tartozott és most sem tartozik azon területek közé, ahová a turisták tömegesen utaznak. Oka ennek egyrészt a sziget távoli fekvése, a főbb légi „csapásirányokon” kívül esése, és ennek folyományaként a méregdrága repülőjegyek. Másrészt, hogy hírhedtségének köszönhetően csak a legmerészebb turisták mernek nekivágni. A főváros, Port Moresby nemzetközi repülőtere Szingapúrból, Manilából és Ausztrália felől közvetlenül megközelíthető. Az ország nemzeti légitársasága, az Air Niugini monopol helyzete miatt annyit kér a fuvarért, amennyit nem szégyell. A nyolcvanas évek végén, kilencvenes évek elején átlagosan napi hat (!) külföldi lépett az ország területére, s ezek is zömében a különféle nagy nemzetközi szervezetek ott dolgozó munkatársai voltak.
Tizenöt évvel ezelőtt úgy véltük, a budapesti ausztrál követséghez kell fordulnunk pápua vízumért. Intézték is volna, de az éppen kirobbant törzsi háborúk miatt, inkább megpróbáltak lebeszélni minket. Ekkor felhívtuk az Ausztráliában élő Ignácz Ferencet, aki Pápuaföld ismerője és kutatója, hátha ő másképpen vélekedik. De sajnos, ő is csak megerősíteni tudta a nem túl kedvező híreket.
Noha a sziget partvidékét a nagy tengeri nemzetek hajósai – portugálok, hollandok, angolok, franciák stb. – szinte kivétel nélkül végigpásztázták, a partvidéktől beljebb fekvő területek zömében fehér foltok maradtak. A mostoha terepviszonyok és az olykor ellenségesen viselkedő, birtokaikat védő őslakók megakadályozták a terület alaposabb megismerését. A XIX. század azonban változást hozott. A hollandok is, angolok is újult erővel próbálkoztak, s 1824-ben meg is egyeztek a sziget észak-déli irányú, majdnem fele-fele arányban történő kettéválasztásáról. A nyugati oldal a hollandoké, a keleti az angoloké lett. Míg a hollandok módszeresen kiépítették kereskedelmi bázisaikat, az angolok nehezebben boldogultak. Ezt a lehetőséget használták ki a térségben terjeszkedő németek, akik az angol terület északi oldalán fokozatosan növelték befolyásukat. A két nagy nemzet torzsalkodása végül az 1884-es egyezményhez vezetett, melynek során a keleti oldal tovább osztódott. Az északi fél a németeké, a déli az Ausztrál Államszövetség megalakulásáig az angoloké lett. Ezért találkozik a térképet szemlélő a szigeten oly sok német eredetű földrajzi névvel.
Az érintetlen területek és igazán érdekes népek a sziget belsejében lévő hatalmas fennsíkon találhatók. A Felföld „fővárosa” Mount Hagen; ez a mintegy tizenötezer lelket számláló település a legjobb kiindulópont, hogy a környéket csillagtúra-szerűen bejárjuk. Amikor leszállunk a belföldi járatról, a repülőtér üvegfala mögött apró termetű, mezítlábas, ágyékkötős pápua férfi toporog, nyilván valamelyik rokonát várja. Orra átfúrt, benne törzsi dísz, nyakában pedig az elmaradhatatlan csiszolt kagylóhéj, a kina, melyről az ország függetlenné válása után kibocsátott pénzt elnevezték. A várócsarnokból szállásügyben telefonálnánk, de a készülék sehogyan sem akarja „benyelni” az érmét. Ekkor a „kőkorszaki szaki” mellénk lép, s ágyékkötőjének bugyrából büszkén előhúzza a telefonkártyát. „Használják ezt, a készülék ezzel működik!”…
Mount Hagen, mint a környék legnagyobb városa gyors ütemben modernizálódik. Az egykori kunyhókat és szerényebb épületeket beton és téglaépületek váltják fel, van áramszolgáltatás, korszerű postahivatal működik (internet hozzáféréssel), és az üzletekben szinte minden kapható, amire a helyi lakosságnak szüksége lehet. A város névadója a közelében emelkedő hasonnevű hegy, amely viszont az egykori német gyarmat kormányzójának emlékét idézi. Miután a Felföldön aranyat találtak, 1933-ban a szerencsevadász Leahy testvérpár és James Taylor nagy nehézségek árán gyalogosan érték el Mount Hagent. Ők voltak az első külföldiek, akik e távoli tájra eljutottak és hírét vitték a térség számos etnikumának. Később egy erdei irtáson leszállópályát létesítettek, s ezáltal az elszigetelt települést bekapcsolták az ország „vérkeringésébe”.
Még a légikikötőben tanácsolták, hogy fogadjunk helyi guide-ot, aki jól ismeri a környéket, és általa biztonságosabban járhatunk-kelhetünk a Waghi-völgy aprócska falvai között. A 130 dolláros napidíj bár kicsit sokkoló, de megéri az árát: Bob már az első napon hozza a hírt, hogy másnap a Lae-i püspök az egyik közeli faluba látogat, s tiszteletére singsing-et, azaz táncos-énekes ünnepséget rendeznek.
A rangos esemény hírére számos település népe összesereglik, rozoga teherautók platóin hozzák az ünnepi díszbe öltözött pápuákat. A szertartás meghatározott koreográfia szerint zajlik. Először az öltönybe, nyakkendőbe öltözött falusi vezető köszönti a püspököt és küldöttségét, akik motu nyelven, hadarva szintén üdvözlik az egybegyűlteket. Mivel ennek a falunak a lakosságát a lutheránus misszionáriusok már régen megtérítették, a tánc és ének csak egy közös imádság után veszi kezdetét. Elővillannak a táncban is nélkülözhetetlen balták és kőbalták, a dárdák és íjak, és a mezítlábas, fűszoknyás emberek önfeledt éneklésbe, majd körtáncba kezdenek. A ceremóniamester nem engedi a lazsálást, a szinte extázisban mozgó emberek napnyugtáig járják.
Az Új-Guinea szigetén szétszórt közel hétszáz törzsi csoport szinte mindegyike saját, rá jellemző folklórral, s kiváltképp dekorációval rendelkezik. Náluk a tetoválás, hajviselet, ruházat, testfestés mind része a hagyományos és ősi kultúrának. Nem mindegy, hogy milyen esemény kapcsán öltenek a mindennapostól eltérő küllemet: máshogy készülnek egy beavatási ceremóniára, máshogy egy házasságra, temetésre, háborúra vagy éppen valamilyen vallásukhoz kötődő ünnepségre.
Míg az Indonéziához tartozó oldalon, a Baliem-völgyben a pénisztok az általánosan elterjedt férfiviselet (mellesleg jegyzem meg, hogy a tökből készült alkalmatosság mérete nem feltétlenül arányos a beléggel, sokkal inkább viselője társadalmi hierarchiában elfoglalt helyét tükrözi), a Pápua-Új-Guinea eldugottabb erdeiben élő férfiak körében a levelekből készült szoknya, a fűszoknya vagy a hosszú, majdnem bokáig érő szövetszoknya a jellemző viselet. Bizonyos helyeken a férfiak ágyékkötőben járnak. Az urbanizáltabb vidékeken természetesen a nadrág szokványos. Az asszonyok altestét ugyancsak szoknya vagy fűszoknya fedi. Mivel a pápua népek viszonylag szaporák és családonként átlagosan legalább öt-hat gyermek születik, a nők a legkisebb gyermeket állandóan a hátukon hordják. Igy kapálnak, így dolgoznak. Feltételezhetően ezért terjedt el a praktikus bilum, azaz a homlokon megtartott, hálós szerkezetű szatyor, ami elterjedtsége miatt szinte az asszonyok ruhadarabjának számít. Útszélen, ösvényen kószáló nő alig látható bilum nélkül.
A nyugat-iriáni Baliem-völgyet törzsi folklór szempontjából Pápua-Új-Guineában az Asaro-völggyel érdemes összehasonlítani. Mindkét hely magán viseli az egész szigetre jellemző település-földrajzi és néprajzi sajátosságokat. Nevezetesen, hogy viszonylag kis területen számos egymástól eltérő népcsoport él, eltérő szokásokkal és nyelvekkel. Az Asaro-völgy mellékén karitatív tevékenységet végző lutheránus misszió szervezésében évente megrendezik a környékbeli népek folklór fesztiválját. A megközelítőleg ötven kilométer hosszúságú völgyben tizenhét népcsoport él. Úti beszámolókból és immáron a turizmus kapcsán is innen ismertek a félelmetes sáremberek (mudmen). Ezek a pápuák manapság már csak akkor kenik magukra a közeli folyóból nyert világos színű, finomszemcsés iszapot, ha valamilyen nevezetes esemény ad rá okot, vagy véletlenül egy turistacsoport érkezik. Jól jön nekik a ceremóniáért kapott pénz… Pedig még ötven-hatvan évvel ezelőtt a riasztó külső és az ijesztő álarc túlélési praktikáik része volt: így akarták megfélemlíteni és törzsi birtokaiktól távol tartani ellenségeiket. Ugyanebben a völgyben él egy másik törzs, melynek férfitagjai egy bozótnövény fekete, sűrűn folyó szirupjával kenik be testüket. Pár órai járásra pedig, Enga tartományban ugyanezen okokból a pápua harcosok rikító színűre (sárgára) festették arcukat, és fejükre a saját hajukból készített parókát húzták (wigmen).
Képzelhetjük, milyen nehéz volt a hatvanas évek elején ezekkel az emberekkel megértetni a parlamenti demokrácia lényegét, rábírni őket a demokratikus szavazásra, elmagyarázni nekik a jelöltállítás szükségességét, vagy megegyezni velük, hogy legalább ebben az időszakban mellőzzék a háborúskodást! Nehéz idők voltak… Történt ugyanis, hogy 1963-ban, a sziget másik felében Indonézia felszabadította Nyugat-Iriánt, s a változások szükségessége az ausztrál oldalon is jelentkezett. 1964-ben megalakították a House of Assembly-t, azaz az ottani parlamentet, melybe képviselőket kellett választani. A politikai aktivisták nehéz helyzetben voltak, hiszen a pápuák nyelvéből hiányoztak a megfelelő kifejezések, és szinte lehetetlenség volt mindenhova eljutni. Sok érdekességről hallottunk azokból az évekből! Egy jelölt például azzal kábította népét, hogy megválasztása esetén fehérítő injekciókkal hatalmat szerezhetnek a szomszédos törzsek felett, és ezáltal megszerezhetik maguknak az egész Felföldet. Egy másik pályázó meg II. Erzsébetet akarta nőül venni, hogy ezáltal – elképzelése szerint – az új feleség minden vagyona a pápua nemzetre szálljon…
A Felföld hegységei zömében mészkőből állnak és a hegyek „gyomra” számos barlangot rejt. A Mount Hagen közeli Whagi-folyó völgyében járva a bozótból egy hevesen gesztikuláló marcona pápua toppan elénk. Mint Bobtól megtudjuk, pár kináért hajlandó megmutatni nekünk a titkos barlangot, amelybe az ötvenes évek idején a törzsi háborúban megölt társaik tetemeit helyezték. Kapva-kapunk az alkalmon, bár ekkor még nem tudjuk, hogy a hely megközelítése kimerítő gyalogtúrát igényel. Kezdetben pandanusz-ligetekkel övezett kaukau (édesburgonya) és táró ültetvények mentén haladunk, majd megkezdődik a hegy oldalára történő felkapaszkodás. A barlang bejárata jól álcázott helyen van, aki nem ismeri, nem találja meg. Szűk kürtőn jutunk be, a félhomályban alig látunk, ám a zseblámpák fényében már elővillannak a koponyák és foszladozó élettelen testek. Megrázó látvány! A nagy tiszteletben tartott ősök kultusza napjainkban is él. Sok helyütt a pápuák elhunyt hozzátartozóik csontjait, koponyáit, nemegyszer kedves használati tárgyait kunyhóikban, vagy amellett egy másik épületben tárolják.
A törzsi háborúk kitörésének több oka lehetett: egy elkóborolt disznó befogása, egy asszony elrablása, vagy csak egyszerűen egy véletlen vagy szándékos behatolás a törzs felségterületére. Itt mindennek megvan a maga pontosan megszabott értéke! A viszonylag táplálékszegény környezetben a disznók ára néhol az aranyéval vetekszik. A malacokat oly nagy becsben tartják, hogy pórázon sétáltatják őket, s nem megy ritkaságszámba, hogy pápua asszonyok szoptatják a kicsinyeket.
A Felföld legforgalmasabb útszakasza, amely a keleti part nagy kikötővárosával, Lae-vel (ejtsd: lei) köti össze Mount Hagent. A rossz minőségű betonút több tartományon, azaz több törzsi területen vezet keresztül. A Nyugati-Felföld tartományból a Keleti felé át kell kelni a csimbuk földjén és egy hírhedt hágón. Ez volt ott jártunkkor az az inkriminált szakasz, amelyről korábban a harci cselekmények híre érkezett. Nem is volt baj, egészen addig, amíg a hágónál történt földcsuszamlás miatt le nem kellett lassítani. Ekkor a bozótból velőtrázó csatakiáltás közepette vagy harminc fűszoknyás pápua ugrott elő, nyilakkal, kőbaltákkal és bozótvágó késekkel felfegyverkezve. A vérontás elmaradt, mert szerencsénkre megjelent a rendőrség és a támadók, amilyen hirtelen jöttek, el is menekültek. A régi időkben dicsőség volt megjárni a fehér emberek börtönét, különösen akkor, ha a pár napos elzárást azért szabták ki, mert elfogyasztotta megölt ellenségének húsát. Manapság viszont az emberevés már régóta tilos, és az útonállásért, háborúskodásért sokkal súlyosabb büntetéseket szabnak ki.
A sziget dús vízrendszerének egyik legmarkánsabb folyójához, a Sepikhez tartunk. A légcsavaros kisgép egyenletesen duruzsol, elhagyván a Felföldet lankásodnak a hegyek és terebélyesednek az erdők. Az egybefüggő rengetegre sötét foltként vetnek árnyékot a vakító gomolyfelhők, és ameddig a szem ellát, semmi nyoma emberi településnek. Mintha kihalt lenne e paradicsomi táj… Ám a buja vegetáció között, elsősorban a kedvező fekvésű vízparti területek mentén számos apró falu bújik meg.
Wewakban landolunk. A Bismarck-tenger menti kikötőváros és környéke a második világháború idején sokat szenvedett a japán megszállók támadásai következtében. Ma néhány hátrahagyott roncs, számos síremlék és pár emlékmű idézi a múltat. Végcélunk Angoram. A Sepik menti falu szárazföldi úton csak Wewakból közelíthető meg. Az áthatolhatatlannak tűnő trópusi esőerdőben vezető földút kemény megpróbáltatásokat jelent még a négykerék meghajtású terepjáróknak is. A majdnem kétszáz kilométeres út megtételéhez legalább négy órát kell számolnunk; még így is, hogy az esős évszak utolsó nagy rohamai már legalább egy hónapja alábbhagytak. Estére jár, mire célba érünk. A civilizáció határán vagyunk, a faluban alig van kőház, nincs villany és víz is csak korlátozott mennyiségben. Minden iparcikk, ami az aprócska üzletekben kapható, az ország távoli vidékeiről kerül oda. Hűtött sörre, vagy üdítőre, hideg gyümölcsre működőképes hűtőszekrények híján nem számíthatunk. Trópusi gyümölcsökből viszont nagy a kínálat, ananász, banán, papaya roskadozik a piaci pultokon.
A folyó partján számos fatörzscsónak pihen, ezekkel hozzák a közeli-távoli falvak lakói portékáikat a piacra. Egy-egy ilyen vízijármű kifaragása komoly szaktudást igényel és pár hetet vesz igénybe. A csónakok faragása külön mesterség. És hiába a nehéz és kitartó munka, ha meg óhajtanánk venni egyet, legfeljebb húsz dollárunk bánná.
Angoram környékén a Sepik vízhálózata feldúsul; zátonyok, kiszélesedő öblök, keskeny csatornák jellemzik a tájat. A vízszint jelentékeny váltakozása miatt errefelé cölöpkunyhókat építenek. Még az előreugró tetejű, faragott törzsi motívumokkal díszített hatalmas közösségi házak is méteres átmérőjű faoszlopokon nyugszanak. De ennek az építkezési módnak más előnye is van: a cölöpházak lakóit nem érhetik a veszélyes krokodilok váratlan támadásai. Az élelmes pápuák – ismervén a krokodilbőr értékét és a turisták érdeklődését – krokodilfarmokat létesítenek és pénzért mutogatják a fogságban élő hüllőket. A férfiak javarészt halászattal foglalkoznak, a nők dolga a gyermeknevelés, a háztartási munkák elvégzése, konyhakertek művelése és a szágóliszt gyártása. A kivágott szágópálma vastag rönkjét a férfiak rakják bakokra és a pálmatörzs puha belét baltáikkal vágják ki. Az átmosás, tisztítás folyamatában viszont már a nők játsszák a főszerepet.
Szerző: Elter Károly
