Peru – Földanya kedvenc gyermeke 3.rész
A vélhetően vadászgépeken edződött pilóta fél perc alatt eléri az utazómagasságot, és mire gyomrunk visszatalál anatómiailag kijelölt helyére, már landolunk is Cuscóban, az egykori inka fővárosban. Végre az igazi Peruban vagyunk! Erre nemcsak az andoki zenét játszó, reptéri muzsikusok figyelmeztetnek, hanem a magaslati betegség, a soroche is. 3400 méter magasan az első órákban csak a pihenés segíti az akklimatizációt, meg a minden szálloda recepcióján megtalálható koka tea.
Cuscót a legenda szerint a Napisten fia, Manco Capac alapította ott, ahol aranybotja a földbe fúródott. A birodalom fővárosává a kilencedik inka uralkodó, Pachacutec tette meg, akinek trónra jutásával megkezdődött az inkák alig száz évig tartó fénykora. Cusco annyit tesz: a világ köldöke. Itt futottak össze a tartományokat összekötő utak, és a ma is látható huacákat, szent helyeket is láthatatlan energiaszálak kötötték a fővároshoz.
Az inkák leghíresebb temploma, a Coricancha falait egykor aranylemezek borították, ezeket a spanyol katonák – a kertben álló, életnagyságú aranyszobrokkal együtt – beolvasztották. A Coricanchát is csak akkor fedezte fel az utókor, amikor a föléje épített Santo Domingo templom falai egy földrengés alkalmával beomlottak. Cusco szívében, a szent körzetben ma is állnak az egykori uralkodói paloták falai. Többükből elegáns, ötcsillagos szállodát alakítottak ki, ahol szépen keveredik egymással a rusztikus és a visszafogottan modern stílus.
Cusco főterét, amely talán a legszebb egész Peruban, megkoronázza a gótika, a barokk és a platereszk stílus jegyében épült katedrális. A koloniális ötvösművészet és a faragott oltárok remekein túl az egyik legérdekesebb az Utolsó vacsorát ábrázoló kép, amelyet az indián festő a saját szája ízéhez igazított, így Jézus és a tanítványok sajtot, erős paprikát és sült cuyet, azaz tengerimalacot falatoznak. Ha eltekintünk az érzelmi megrázkódtatástól, akkor ez utóbbi helyi specialitást nekünk is érdemes kipróbálni: íze leginkább a nyúlhúséra emlékeztet.
Machu Picchu, az elveszett város
Legkényelmesebben vonaton közelíthetjük meg. A Cuscóból induló szerelvények közül válasszuk a drágább üvegtetejűt, így akadálytalanul gyönyörködhetünk a hegyek látványában. Aki pedig nosztalgiára vágyik, annak ott az Orient Express hangulatát idéző Hiram Bingham luxusvonat. Az út majdnem öt óra: a vonat cikk-cakkban, egyik vágányról a másikra araszolva tudja csak leküzdeni az ezer méteres szintkülönbséget.
A végállomás Aguas Calientes, ahonnan kisbuszok visznek a romváros bejáratához. Valószínűleg Hiram Binghamnak is elakadt a szava, amikor 1911-ben először meglátta a Machu Picchut. A Yale Egyetem professzora több expedíciót vezetett Peruba, és haláláig kitartott amellett, hogy Vilcabambát, az utolsó inka uralkodók titkos városát fedezte itt fel. Atahualpa halála után ugyanis az Inka dinasztia nem szűnt meg: Pizarro bábkirályt állított a birodalom élére, aki hamarosan fellázadt és udvartartásával együtt az őserdő mélyén megbúvó Vilcabambába menekült.
A várost a spanyolok később megtalálták, pontos helye azonban évszázadok során elfelejtődött – ma sem tudni, hogy a Machu Picchu volt-e. Annyi azonban bizonyos, hogy a bevehetetlen hegycsúcson épült város szakrális körzete pontos asztronómiai számításokat követ: erre utal a Naptemplom, meg az Intihuatána, melyhez a téli napforduló idején szimbolikusan kipányvázták a napot, így biztosítva a jó termést és az égitest visszatérését.
Ha bejártuk a romváros minden négyzetcentiméterét és megmásztuk a meredek Huayna Picchut, akkor megérdemeljük a shoppingolást az indián piacon, ahol még akkor is nehéz ellenállni a csábításnak, ha tudjuk, hogy a színes poncsó nem igazán a Nagykörútra való viselet. Az alkudozás után egy pohár chichával, kukoricából készült sörrel koccintunk, amelyből az első kortyot helyi szokás szerint a földre öntjük, Pachamamának, a Földanyának – majd visszatérünk a hotelbe egy kényeztető masszázsra. A bungalókból álló, elegáns szálloda szinte belesimul a hegyoldalba. Minden a természet szeretetét hirdeti, a kézzel készült ökoszappanoktól az illatos szobai füstölőkig. A kandallóban már duruzsol a tűz, az altatót pedig a közeli Urubamba-folyó monoton zúgása szolgáltatja.
Másnap benevezhetünk egy raftingolásra, vagy ha nem vágyunk adrenalinszint-emelésre, akkor egy békés orchidea-túra keretében, óriási nagyítóval felszerelkezve ismerhetjük meg e gyönyörű virágokat. Visszafelé a vonaton kiderül, hogy az elegáns, egyenruhás vonatkísérők miért olyan válogatottan csinosak: alkalmi modellként, divatbemutatóval népszerűsítik az alpaka pulóverek és sálak legszebb darabjait.
Már esteledik, mire a vonat felkapaszkodik Cuscóba. A kivilágított Főtér fotózásához lehúzzuk az ablakot. A látvány – az oxigénhiányos levegőnek köszönhetően – szó szerint lélegzetelállító. Légszomjunkat látva a helyiek nevetve biztatnak, mondván, nem is a soroche az, amit érzünk, hanem Peruban az ember egyszerűen túl közel kerül az Éghez.
Szerző: Papp Éva
Megjelent: Park Magazin 2011. V. évf. 1. szám Tavasz – Nyár